Hét körül érkeztem a T-kő alá. Nullás körüli vízállás, hűvös, szélcsendes, párás levegő fogadott, mintha csak nekem akart volna kedveskedni a reggel. Tudtam kicsit lekéstem a dunai szezonzáróról, már biztosan behúzódtak a törésekre de, ha már itt vagyok kicsit élvezem a csendet. Kiültem a kő végére, fehér legyet kötöttem és vártam. Nem dobtam csak vártam. Mintha valami csodára vártam volna. Mert az lett volna. Csoda. De nem lett. Olyan csendes volt a Duna mint a reggel. Élveztem a semmit.  Veszekedő sirályok törték meg a csendet. Dobni kéne párat. Adok egy esélyt, a húzós sodrás felől kezdem a part felé legyező alakban. Lassan, gyorsan, fent, mélyebben. Semmi. Kiérek a lehetséges balintámadás zónájából, a kikötőben pihenő csónakok közé dobok. Valami villan a riadt légy mögött. Újratámad, nem hibázik. Kölyök csukát szabadítok a fehér, ázott szőrcsomóról.

   Kicsit sajnálom, hogy idén talán már nem találok dunai balint, ezt most tényleg lekéstem. Pakolok, indulok. Benézek a strandra. Hátha. Ha már horgászni vagyok horgászni fogok. Negyed óra alatt átérek. Sok reményt nem fűzök, néhány napja friss “hús” került vízébe. Ilyenkor pedig népszerű a part a “sporttársak” szemében. Kb. két hétig…aztán újra szidják. Hol a vizet, hol az egyesületet, hol egymást. Némi gyomor kell hozzá de, most ez sem szegi kedvem.

Gázló, a hatos, hátha hosszút kell dobni és irány a part. Nem hiszek a szememnek. Üres strand fogad. Talán tilalom a telepítés miatt. Egy öreg sporit mégis kiszúrok a gát alatt. Akkor biztos szabad.Éppen, hogy úrrá lesz rajtam az enyém az egész strand érzés, mikor darabosabb őn söpör végig a snecirajon a bokáig érő vízben. Látom a hátát miközben vastag iszapfelhőt rúg fel maga mögött. Két méterre állhatok a víz szélétől de, nem lépek közelebb, azonnal dobok. Messze landol a hófehér szőr sneci. Megázni se volt ideje indítom is magam felé. Felszínen marad, markáns “v”-t karistól a víztükörbe. Akciója nem így lett megálmodva de, ez csak az én szememet zavarta. Méterekkel mögötte indult az egyre gyorsuló toló hullám és halál pontosan szippantotta le a még szinte száraz sztrímerem. MEGVAN! Bár örömöm nagyobb mint halam büszkén fotózgatom mielőtt elengedem.

Szeretnék egy fotót, balin, bot, orsó a vízben fekszik. Hú de, jól fog mutatni a bejegyzésben. Mielőtt még rájövök, hogy a fotó messze van egy jól sikerült képtől először is arra kell rájönnöm hiba volt a homokba fektetnem egyetlen és szeretett orsómat. Észhez térő halam, távozáskor telibe rúgta a karcos iszappal, gyakorlatilag két tekerés után darabjaira hullott az öreg, sokat nyűtt barátom belső szerkezete. Régóta először élesen vissza cseng volt főnök asszonyom mondása: “Zolikám a faszságnak ára van…” Ez van nincs mit tenni. Gyerünk tovább. Él a víz. Néhány lépés előre, majd sorozom a vizet. Ha, nincs kapás ismét néhány lépés. Legyem elázott, hozza formáját.

Szép halat rontok, egyszerűen rosszul akad. Kezdek ráérezni a ritmusra. Néhány perc vircsaft a sekélyben, majd visszahúzódnak és teljes csönd, olyankor dobni is felesleges. Én persze dobok mert imádok dobni. Újabb rontott hal majd süldő balin teszi tiszteletét.

Gyorsan vissza. Sajnálom az apróságot, de mit tehetek, ha ugyanazt eszi mint felnőtt társai.Lassacskán a strand végére érek. Már messziről figyelgettem egy nagyobb hal hajtásait. Szorgalmasan kezdem szűrni a felszínt de, rutinos balinra jellemzően nem mutatja magát mióta ideálltam. A teljes csend és időm hiánya miatt a befejezést fontolgatom, mikor hosszúra sikerült dobásom szinte a rablás pillanatában ér vizet, talán méternyi távolságra tőle. Vízre érés pillanatában reflexből üti le legyem a fene keszeg. Jó hal, igazi harcos, de a húszas előkén nehéz felül kerekedni. Szép lassan kezemhez szelídítem. Nyakon ragadom majd hasa alá nyúlva kiviszem fotózni. Egy kézzel nem sikerül megtartanom így a fűre fektetem. Pillanatra hatalmába kerít a “milyen finom a sült balin” érzés. Nagyot nyelek, visszaviszem és útjára eresztem…Majd tavasszal ismét találkozunk!