Izzadó tenyérrel markolom a kormányt, végtelen hosszúnak tűnnek az utolsó kilométerek. A hídon átsuhanó autóból pillanatra lepillantva az eddig enyhe gyomorideg, erőteljes görcsé rándul.  Zavaros volt! Ha jól láttam magas a víz és zavaros…Ez nem lehet. Hat hónapig méltósággal viseltem a megpróbáltatást, hogy horgászni tilos, hat hónapig nyugtattam magam, hogy ez így szép és jó, had pihenjenek, járják nászukat, készüljenek az első rajzásra és minél messzebbre sodorja a folyam, hogy valaha ember járt partján. Bosszankodok az igazságtalanságon. Az egyesület parkolójába begurulva némi szégyenérzettel nyugtatom magam, hogy hat hónapja vártam, eljött és ne felejtsem miért is érkeztem…horgászni.  Azt meg a zavarosba is lehet. Üres parkoló fogad. Patinás családi ház, a kertben kis patak csordogál. Hát innen az utca neve: Patak utca.Patak utca 2.  Hetek óta fejből tudom a kis egyesület címét.  Szívélyes üdvözlés fogad, útbaigazítás, problémamentes napijegy (Na, ez itt említésre méltó. Az 50 kilométeres privát szakaszok a van napijegy, de csak vendégkártyára. Van napijegy, de csak ha itt laksz a faluban és amit a legjobban szeretek, csak éves jegy van évente negyven és kétszázas a váró lista…köszönjük neked Német bürokrácia.), ajándék térkép, egyszóval mindent megtettek, hogy jól érezzem magam, még egy kávét is a kezembe nyomtak távozáskor.Alig három percnyi út és az erdei parkolóba érek. Párás csend, némi madár füttyel, nagy gonddal széthajtogatott vadiúj gázló és agyalás, hogy mi lesz ha tényleg árad. Mi lenne? Pecázok egész nap. Legfeljebb nem fogok. Még  ha horgászok abba csoportjába is tartozok aki szeret fogni, ha horgászik, most ez sem számít. Talán egyszer majd leszek olyan bölcs, hogy ezt is kinövöm.

Néhány száz méter erdei ösvény, aztán rosszul megválasztott nyúl csapás, nesze neked szép, új gázló és kilépve az erdő takarásából elém tárul a folyó. Talán még sosem láttam ilyen szépnek. Smaragd zöld, kristálytiszta, se nem több se nem kevesebb mint kéne vízállással. Fölé hajolva hideg levegőt tol az arcomba. Leülök mellé, lábam belelógatom,  kezemmel belekavarok jéghideg vizébe és mélyre szívom a tavasszal keveredett folyó illatát. Pontosan ennyi idő alatt vált semmivé az elmúlt hat hónapnyi sóvárgás.

Sokat látott folyó, sosem látott szakasza. Ismeretlen minden kanyar, szikla és örvény. Néha csak átkelek, hogy a túlparton is legyek. Leülök, hallgatom, majd tovább indulok.

Élvezem, hogy nem ismerem, közben élvezem a parafát a tenyeremben. Figyelmetlen lépés zökkent vissza a valóságba. Rosszkor fordulok teljes szélességgel a sodrással szembe, belém kapaszkodik és majdnem józanító fürdőzéssel fizetek óvatlanságomért.

Röptetem, úsztatom, leküldöm, visszatartom és újrakezdem és újra és újra…Majd egy pillanatra megtorpan. Nincs nyoma a hat hónapnyi pihenőnek, nincsenek eltompult reflexek. Nem hibáztam. Megvívjuk magunk rövid csatáját, megcsodálom, majd gyorsan útjára eresztem.

Aztán tovább. Csak az erdő a folyó meg még ezer más. Zseniális egységet alkot. Jó itt benne lenni. Gyűlnek a kilométerek, egyre fáradok. Késő délutáni rajzásba keveredek, hosszan figyelem őket a napon ücsörögve.

Az egyik medence végén szép pért hoz lázba az apróságok keringője. Mohón kezd habzsolni a gazdagon terített asztalról. Nimfámat apró cdcre cserélem és óvatosan a spiccbot távolságára közelítem. Második dobásom leveszi. Próbára teszi finom szerelékem, de megszelídítem…

Ez így bőven több mint kérhettem volna. Leszerelek, de még kivárom az alkonyt. Csak hazafele menet jut eszembe, hogy ma semmi nem jutott eszembe. Hat hónapot vártam rá, hogy végre egy kicsit semmi ne jusson eszembe…