Nem is olyan régen bolondított meg Zsolti barátom a tenkarázással, illetve ő csak megismertetett vele, a többi meg jött magától. Valójában gyermek horgász éveimnek kellett csak ismét felelevenednie. Úgy négyéves koromba kaphattam első 3 méteres spiccbotomat kezembe.Jól emlékszem a zöld színű pillekönnyű orosz gyártmányú üvegbotra, nyele leukoplaszttal volt körbetekerve, hogy ne csússzon kezembe, ami helyett később Apám vékony parafacsíkokat ragasztott hosszába, eredeti spicce helyére pedig finom grafit tűspicc került. Igazi nehéz fegyverzetté vált a környékbeli csatornák keszegeivel szemben. Aztán követték egyre hosszabb, egyre könnyebb és persze egyre drágább utódai, széthúzós és rakós kialakítással majd a nyelekre orsók kerültek, a kövek helyett meg sár nehéz, méreg drága felépítményeken kezdtem ücsörögni. A hátsó ülés sornak pedig lassan hiányozni kellett az autóból ha, mindent be akartam pakolni egy hajnali keszegezéshez…Néhány éve, első legyes botom kezdett vissza terelni a gyerekcipővel taposott ösvényemre, mikor is nem az kezdett számítani mennyit is fogok hanem újra feltűnt milyen szépek a sügér csíkjai és milyen vörösek is tudnak lenni azok a keszeg szárnyak. Míg idén tavasszal feleségem meg nem lepett születésnapomra egy igazi parafanyeles, karcsú kis spiccbottal.Fogalmam sem volt mit várjak egy tenkarabottól, annyit tudtam 6:4es akciójú, 3méter 60centi hosszú, pillekönnyű és, hogy a Zsolti rengeteg halat fog vele…Aztán kezdődött a szezon. Elvittem magammal jászozni Rácalmásra és megtanította igen is meglehet közelíteni a dunai jászkeszeget három méterre, sőt ki lehet fárasztani ezzel a rövid spiccbottal még a másfél kilósat is. Megmutatta hogyan kell a pár méterre lesben álló csukákat becserkészni és akár több kilós példányokat kivezetni, majd szabad kézzel kiemelni. Sikerült 40es domolykókat dobótávra megközelíteni, kapásra bírni majd sikeresen szákba terelni. Pisztráng és pér horgászatban pedig egyenesen nélkülözhetetlen partneremé vált.Szépen lassan azon kezdtem észre venni magam, hogy közel harminc évnyi horgászmúlttal magam mögött ismét egy rövid, tűspicces, parafanyeles horgászbottal portyázok a folyók partján és százszázalékosan átélem vele a halfogás és természet nyújtotta minden örömét.Kezemhez sőt szívemhez nőtt már ez a remek kis pálca így nem szeretném feltétlen bottöréssel veszélyeztetni épségét de, egy halfaj még biztosan hiányzott a tenkarás palettáról az pedig a márna.Most hogy pár hete valamelyest beállt az Argen (a blogon már sokat említett folyó) vízszintje és kellőképpen le is tisztult, minden össze állt a folyó legvadabb harcosának becserkészésére…Nem bíztam semmit a véletlenre a parkolóból egyenesen a tuti márnásom felé vettem az irányt. Éppen csak választanom kellett a frissen trágyázott bögölytől hemzsegő szántóföld vagy a folyó és szántóföld közti csalános között. A szántó földet választottam, úgy majd hamarabb oda érek…Sietek, figyelek biztosan nem tudnak megcsípni…Megtudtak. Négyen is. Az út feléig. Aztán inkább be a csalánosba. Szinte fellélegeztem a nyakig érő csípős zöldségbe. Megmenekültem…erre legalább nem vagyok allergiás.
Ideális víz fogadott a látott halas horgászathoz.Nem véletlenül igyekeztem a folyó ezen szakaszára, hemzseg a márnáktól. Nagy mérföld kő volt első, itt megfogott műlegyes márnám, már-már szinte abban is kételkedtem lehetséges e. Aztán kiderült, hogy igen. És mire össze állt a megfelelő felszerelés és technika kiderült nem is olyan nagy ördöngösség a legyes márnázás. Sőt mi több, sikerült ebben a márna paradicsomba úgy kiismernem ezt a sportos módszert, hogy manapság célzottan márnázni járok hazai vizekre is mint a rácalmási kis duna és a fejér megyei Duna szakasz sóderes, sekély szabad strandjai(Baracs, Kulcs). Viszont volt minek össze állni bőven, bár így utólag kézenfekvő apróságoknak tűnnek.
A nimfám végletekig súlyozása helyett inkább sörétólmokkal oldom meg a csali fenéken tartását. Megmarad csalim viszonylagos könnyed, természetes mozgása, mégsem emelkedik el az aljzattól. A fenék horgászat miatt sok csalit fogunk veszíteni, válasszunk inkább egyszerűen köthető legyeket, mint pl. KillerBug, Montana, San Juan Worm.A csali kérdésből nem csináltam nagy felhajtást egy egyszerű Killeg Bug erős horogra kötve. Kevlár zsinórom hossza a 3.60as boton kb. két és fél méter amire 80-90centi hosszú 17es fluocarbont kötöttem. Gyorsan összeállt minden ahogy ezt tenkarázásnál már megszokhattam már csak egyetlen dolog aggasztott az pedig a boton lévő 6:4es jelölés. Úgy gondolom közel sem folyóvízi márnázásra van kitalálva ez a bot osztály. De hát mit tehetek? Nincs sorozatom tenkara botból és mostanában nem is lesz… Így maradt egy gyors fohász és lassan leereszkedtem az erdő takarásából a kristálytiszta, bokáig érő vízbe.
Nyugodt, csendes szakasza ez a folyónak. Kétharmadig lapos, lankás majd a túlpart alatt méteresforma árok húzódik hosszan. Vízbeérés után óvatosan elhelyezkedtem a lapos oldal közepe táján, letérdeltem és igyekeztem egyszerűen a létező legjobban beleolvadni a környezetbe.
Gyűjtögetők.
Nem kimondottan kényelmes a hideg vízben gubbasztani, pedig ahogy én márnázok ez az alapelv: türelem és gubbasztás.Egy kis utána súlyozással hamar megtaláltam a meder alját, persze a szándékom nem az volt hogy mintegy kődarab érkezzen, majd letapadjon szerelékem, hanem egy a sodrásnál lassabb, fenéken vagy közvetlen közelébe való úsztatás volt a cél, bele bele pöccintve. Dobásból kizárólag az alsó lendítés jöhetett szóba a nagy súly miatt és igyekeztem minden dobást a lehető legnagyobb óvatossággal ejteni a vízre a háborítatlan csendben. Nagyon sokadik dobáson lehettem túl mikor végre botom spicce összetéveszthetetlen, elnehezülős, olyan furcsán kopogtató márna kapást közvetített. Azonnal akasztottam neki, de igyekeztem halam nem megijeszteni egy kemény rátartással, inkább csak óvatos, folyamatos ellenállást fejtettem ki rá. És úgy tűnt működik. Nem volt vad kirohanás, inkább nyugodtan kis területen tempózott a mélyben. Szívem a torkomba dobogott. Igyekeztem én is nyugodt maradi és halam minden mozdulatát időben lereagálni. Életem talán legintenzívebb és legközvetlenebb fárasztása volt ez. Jól ismerem a rövid botos márna fárasztást, rengeteg márnát tereltem szákba rakósbotos korszakomban de, ott mindig közöttünk dolgozott a bot gumizása. Ez valahogy más volt, éreztem a tömeget és a mozdulatokat, olyan direkten mint még soha. És éreztem azt is, hogy halamat egyre biztosabban tudom abba az irányba terelgetni amerre én szeretném. Lassan elemelkedett az árok mélyéből, felkényszerítettem a laposra majd egyre keményebben rátartva botom és zsinórom végsőkig terhelve lábam elé vezetve nyakon ragadtam és kiemeltem a szépséges, aranyszínű bajszost. Bevallom rég éreztem hasonló diadal mámort. A horgot remegő kézzel kiakasztottam, gyorsan lefotóztam, visszatettem a vízbe de, nem engedtem azonnal útjára néhány pillanatig még kézben tartottam, hogy meggyőződjek róla erejénél van e az úszáshoz. Szinte azonnal kifűzte magát tenyeremből és vissza oldalazott az árok irányába majd beleolvadt a mélység sötét árnyalatába.
Életem első tenkarás márnája.
Azt mondanám ennyire még nem örültem márnának de, jobban átgondolva ez nem igaz. Ugyan ilyen varázsa volt első még ifihorgászként fogott márnámnak, majd első dunai spiccbotos, aztán első legyesbottal kinimfázottnak. Mind hasonlóan emlékezetes marad de, mégis úgy érzem ő valamiért túl tett a többin.
Barbus barbus és a 6:4es
Kár lett volna itt tovább maradnom alaposan felforgattuk a rendet, így tovább álltam. Felfelé indultam sodrással szembe és óvatosan haladva keresgéltem következő alanyomat. Láttam több halat is köztük egy hatalmas fekete hátú pontyot (nem titkolom mielőbb vissza fogok térni egy erősebb legyező bottal hátha megörökíthetem egy vad nyurga horogra kerítését), néhány márnát de, mind előbb vettek engem észre mint én őket. Lesz még min csiszolni…
Ígéretes pálya de, csak egy koppintásra volt elég. Valószínű egy kölyök sebes lehetett…
Az ilyen árnyékos pályák jók szoktak lenni egész nap.
Hosszú szakaszt jártam be különösebb történések nélkül, bár azt már megtanultam a márnázásról, hogy nem elég a lelkesedés kitartásra is szükség van bőven. Egy már sok szép márnát adott néhány méteres gödör volt kitűzve az estébe hajló gázolás végére, bíztam benne talán még egyszer mellém szegődik ma a szerencse.
Érkezés után gyors tipet csere, horog fenés, a métereket pedig törpejárásba lopva, bothossznyi távolságra kerültem bajszos barátaim vélt tartózkodási helyétől. A megtört felszín és a mélység miatt nem láttam, csak remélhettem, hogy időzik néhány márna a rövid kis árokba. Néhány úsztatással belőttem ismét az ólom mennyiségét, viszont szerelékemet az erős sodrás miatt csak az árok legvégén ahol már sekélyedett, sikerült számomra tetsző módon lelassítanom, szinte megállítanom. Itt kicsit bátrabban mertem mozgolódni, a vadul kavargó vízben nem szúrnak ki olyan könnyen és inditottam ismét úsztatásaimat ma már oly sokadjára. Egyik akadót fogtam a másik után, kezdtem beletörődni, hogy ennél a vízállásnál ezt a gödröt nem fogom tudni rendesen meghorgászni, mikor az úsztatás legvégén tompa koppintást kaptam és mielőtt reagálhattam volna követte a második. Akasztok, mellé. Szívom a fogam. Nem baj, itt vannak. Úsztatom a következőt, kiélezem figyelmem az utolsó félméterre. Sikerül szinte megállítanom nimfám, majd óvatosan belepöccintek. Azonnal válasz a túlvégről. Akasztok, ül. Ő is az árokba marad, én a fotógépemet keresem, igyekszek pár képet lőni a fárasztásról…
A kép pont úgy sikerült ahogy fárasztás közben fotózni lehet…Halam még a mélyben.
Itt pedig már szaladok utána……mert, hogy szaladnom kellett. Az addig egy helyben védekező hal úgy dönt elhagyja az árkot és a sodrásba belefeküdve megindult lefelé. Jó pár métert követhettem mire ki tudtam fordítani a sodorból majd úgy tűnt jobbnak látta ha, minél előbb átesik amin át kell és megadóan lábamhoz siklott.
És már úszhatott is. Örömöm óriási volt. A második hal alátámasztotta, hogy nem csak a vak szerencsén múlott első fogásom. Kijelenthetem a tenkarás márnázás működik. És nem csak, hogy működik, egy végtelenül izgalmas és sportszerű horgász élménnyel tett gazdagabbá.
