(fotó:Kocka)

Hogy is néz ki? Először is macerás. A kezdés mindenképpen. Legalább is a dobás.  Legyezés ugyan, de erősen átgondolva. Vannak helyzetek amikor legyező zsineggel sem egyszerű oda ahová szeretném, itt meg még a legyes zsinór is hiányzik. Van helyette viszont kb. tíz méter vékonyodó felcsévélve. Ha nincs kitartás, gyorsan félre fog kerülni. Pedig nem olyan ördöngös, ha ráérez az ember.

Majdnem az összes nimfás módszert egyesíti a Francia nimfázás. Illetve ebben módszerben találkoznak  a többi stílus előnyei és szűri a hátrányait. Ha ez tényleg így van, hát nem is kérdéses, hogy a legeredményesebb nimfás módszer boldog tulajdonosai lehetünk, ha szánunk rá kis időt.Először is a legyes zsinór nélkülözéséve sem kell lemondanunk a távolságról (ami sokszor a siker záloga), mint a tenkaránál, vagy a cseh-nimfázásnál amelyeknél javarészt a botspicc alatt horgászunk. A távolság előnyét élvezhetjük a hosszú nimfázás közben is, egy olyan hátrányos tulajdonsággal, hogy a hosszú nimfa legyes zsinórral történik amit sodrásra fektetve többnyire esélyünk sincs a csalit lesüllyeszteni és sokszor ennyin múlik, hogy fogunk e vagy sem.  Franciázva gond nélkül akár tízen pár méterre maradhatunk a halaktól, a vastag legyes zsinór helyett pedig csak egy vékony monofilt kell a rohanó vízfelszín felett tartanunk a csali pedig gond nélkül süllyedhet a mélyebben lévő halak közé. Ezekkel a tulajdonságokkal, hogy messze, mélyen és lassabban  tudunk csalit vezetni  rögtön ki is pipálhatom a márnát és a jászkeszeg nimfás horgászatát…

Nem kell a nyakukra állni mint cseh-nimfázva vagy tenkarázás közben. Távolabbról is van esélyünk közéjük süllyeszteni a csalit, és kellőképpen lelassítani.

Idáig ott tartunk, ha minden összeáll, lesz távolság és mélyben járó csalink is. Az elmélet jól hangzik, a gyakorlat pedig…

Ez inkább a gyors, kavargó vizek pecája. Ezzel pecázom a szélesebb nagy esésű hegyi folyók pisztrángjait, pérjeit és a Duna sóderpadjait paducra, márnára, jászra.

Tipikus pályák egy Fraciázáshoz.

(Fotó:Kocka)

A szélesebb folyót nem véletlenül említettem. Ennél a módszernél elengedhetetlen, hogy vízben álljak és jusson hely a hátam mögött a levegőben kiterülő tízen méter zsinórnak fennakadás nélkül. A dobásnál nincs legyes zsinór ami feltöltené a botot, ezt itt a csali teszi meg. Lengetés közben ugyan úgy adagolom a zsinórt, sőt a dupla húzás is nélkülözhetetlen, viszont az egészből csak a csali rándulását fogjuk érzékelni, ami közel sem olyan egyértelmű mint a legyes zsinóros dobás kiterülése. A módszer legsarkalatosabb része ez a pillanat, ameddig ez nem idegződik, igen nagy türelemmel kell lenni a gubancokkal szemben.

A bot legyen hosszú, könnyű, alacsony zsinór osztályú, gerinces, finom spiccel. Vannak kimondottan erre a pecára való nimfás botok viszont ezekről írni nem én fogok, mert nekem nincs. (Ha egyszer lesz innen lesz…)Viszont van kedvenc négyesem és idáig tökéletesen megoldottam vele amit meg kellett. Ilyen technikai kérdéseken többnyire nem szoktam fennakadni, képes vagyok egy mogyoró vesszővel is egész nap elhorgászni a hiányérzet leghalványabb jele nélkül. Persze mondom ezt addig míg egyszer ki nem próbálok egy erre kitalált botot, aztán meggyőződéssel állítom majd, hogy ezt máshogy nem is lehet….A bot kérdés így rövidre zárva, az orsót én túlméretezve szeretem azon kívül nincs sok elvárásom.

A végszereléket viszont a bothoz kell hangolni és ez fontos.A vékonyodó zsinór adott.

Sajnos az az ár ott valós, nem mérik olcsón, de jobban működik a dobás mintha sima zsinórt használnék.

Itt nem kell zsinórosztályokat figyelembe venni, viszont a szerelék súlya nagyon lényeges. Ameddig nem érezzük dobás közben azt a hátra lendülés közbeni kis rándulást, nem fogunk tudni dobni, ezt pedig botunk spiccének érzékenységéhez kell hangolni. Egy alacsony osztályos boton már egészen apró legyekkel is elboldogulhatunk, viszont ahogy haladunk felfelé az osztályokkal, egyre nehezebb legyek szükségesek. Pl. az én négyesemmel, az én dobó technikámmal, szélcsendben egy nimfa esetén egy 3,8grammos tungstenfejes léggyel tudok gubancmentesen dobni.

3.8as fej 10es horgon.

Ez működik is mindaddig, míg nem egészen apró legyeket kell az óvatos péreknek tálalni. Ott ekkora fejek szóba sem jöhetnek. Ha a szabály engedi, két sokkal kisebb legyet használok, ha nem, jöhet a pici nimfa mellé egy sörét ólom akkora méretben, hogy zökkenő mentes legyen a dobás. Sörét ólmozok akkor is, ha mélyebb, vagy gyorsabb víz miatt gyorsabban kell a nimfának süllyedni. Egy biztos, ha ez a szerelék eltalálja a botunkat dobás közben, garantált a sérülés, ami bottöréssel is végződhet.

Kb. fél méterre szoktam csíptetni az ólmot a légytől.

A folytatás minél erősebb flurocarbon szokott lenni általában húszas körüli. Az előke és a méteres forma tipet közé 35ös fél méteres, rikító fonott zsinórt szoktam kötni két fém karikával a végein.

Ezt a fonottat tartom a víz felett, ő látja el a kapás jelző szerepét.

Maga a peca pedig? Hát oda figyelős. Aztán rááll az ember keze, gondolatai és gördülékennyé válik. Felfelé dobok, a botot olyan szögben tartom, hogy a kapásjelző felszín felett legyen és úgy sodortatom lefelé legyem, hogy igyekszek minden pillanatban képben lenni merre, milyen mélyen, milyen tempóval halad. A lényeg a kontaktus a léggyel. Ha nem érezzük, csak elvétve fogunk, egy olyan napon pedig amikor csak elvétve van kapás ez nem fér bele.

Nem az az elsőre tökéletesen összeállós peca, nálam legalábbis eltartott egy darabig, viszont érdemes kísérletezni vele. Jó helyen, jókor lényegesen több halat lehet vele fogni mint a többi módszerrel, sőt kijelenthetem vannak olyan halaim amik biztosan nem lettek volna megszákolva e módszer nélkül.