Zsebemben a bajor erdő

De, hogy is került oda? Hosszú volt az út odáig. Vagyis a tél. Kezdődött az úgy, ahogy szokott. Új megbízás, új híd az új folyó fölött. Hívjuk őt Ilznek, mert úgy találták ki régen. Sóvárgás a horgászat után nap mint nap, mikor áthajtottam a hídján. Majd egyre többször leparkolva, korlátját támasztva egyre mélyebben hasított belém a lassan tavaszodni fog érzés. Engedély kell. Akárhogy is, de engedélyt kell ide szereznem. Túrtam, kerestem, méghozzá sokat. Majd rá is akadtam amire nem akartam… Privát kézben van. A hídtól lefelé és fölfelé is. Gyakorlatilag az egész folyó magánemberek kezében van. Tízen kilométeres szakaszok, magán kézben. Őrület. Nem is értettem, hogyan lehetséges ez.

A folyóval, hát így ismerkedtem meg és itt jöhetne néhány szép fotó, kis ömlengés milyen jókat túrázok hétvégén a parton és hogy minden túrán megszakad a szívem, hogy itt sosem fogok legyet áztatni.Valaki, vagy valami viszont mégsem így akarta. Lehet egyszerűen annyira akartam ezt a dolgot, hogy másképp kellett történnie. Hívhatjuk valamiféle segítőknek, akiket bizony időnkén mellénk rendel valami felettünk álló. Valaki tudja miről beszélek, valaki talán észre sem veszi őket, de egy biztos nem ő volt az első utam során akivel összesodort a szél. Hívhatom segítőnek, szerencsének, de legfőképpen Maxnak.

Max. Így hívják. Öreg, dolgos, kőműves ember. Tele egyszerű bölcsességekkel, amolyan bajor Matula bácsi. Többedjére elegyedtem vele beszélgetésbe, semmitmondó témákról, mikor egyszer hétvégi, fárasztó haltelepítésről kezdett mesélni. -Halak? Horgászol?-kérdem. -Igen, de nem úgy vagyis én csak legyezek. Szerénykedett.Alig hittem az utolsó mondatot. -Legyezel? És hol? Meg hogy? Meg mi….? Aztán belekezdett én meg  hallgattam. Mesélt a comb vastag dunai galócájáról, az óriás pisztrángról amit negyedjére sikerült megszákolnia, hol bot, hol horog töréssel végződő fárasztások után, a sajátos nimfás szerelékéről, ahol a  legyes zsinórja végére (számomra máig érthetetlen módon) egy olyan hurkot köt ami mindig felfelé áll kapásjelző gyanánt, merthogy az öreg pisztrángot bizony elriasztja a színes kapásjelző golyó. Mesélt egy botról amiből egy tag kivehető és ezzel minden helyzetet megold (szerinte kétségtelenül a világ legjobb botja), majd a gátőr házról ahol harminc éve lakik, egy osztó sziget végén, hol a két folyó találkozik. Aztán megfejelte a dolgot: -Sörözök és horgászok…..a sorrendet csak néha borítom fel…..de mindennap horgászok. Azta ku…va. Na most legyünk őszinték……én legalábbis irigykedtem. Elszaladtam a kocsihoz, elő túrtam egy marékkal a télen készült legyekből, majd a kezébe nyomtam. Zsebre vágta malteros nadrágjába. Azért csak piszkált a dolog. -Tetszenek? kérdem.Vállat vont. -Majd a halak eldöntik…..

Másnap reggel köszönés helyett egy botot nyújt felém. -Jóreggelt Max. Nézek fel kávé illatú bögrémből. Ez a bot amiről meséltél?   -Neked hoztam. -Nekem hoztad? -Nekem van másik kettő, azok engem már kiszolgálnak, ez a tiéd. Először nem igazán tudtam ezt mire vélni, mostanra már megértettem. Neki volt másik, ezt meg nekem adta…Ilyen egyszerű.

Dieter. Ezek után nem is voltam meglepve mikor Max, Dieter barátjáról mesélt aki szinte a rák minden fajtáján átesve közel hetven évesen még mindig a folyót járja pérszezonban, nem mellékesen Dieterünk egy tizenkét kilométeres folyó szakasz boldog tulajdonosa….Miután fény derült  baráti kötelékre, gyorsan kiderült az is, hogy a hírhedt privát szakaszok is horgászhatóak, csak éppenséggel össze kell ismerkedned a tulajdonos legjobb horgászbarátaival….Az esély erre? Hát legalább annyi, mint hogy Dieter bácsi folyószakaszának alsó határa pontosan az a híd ahol nap mint áthajtok és lassan három hónapja fohászkodom fűhöz, fához, hogy legalább egyszer horgászhassak rajta……

A folyó. Hm.  Hát jön a hegyek felől és a Dunába érkezik. Mint errefelé szinte mindegyik. Olyan kanadai díszletek közt. Kínosan ügyelnek rá, hogy szivárványossal még véletlenül se keveredjen a sebes ős állomány, messze földön híres  a pér felhozatal (ötven cm a méretkorlátozása) és állítólag Németország egyetlen vize ahol még ívik a  dunai galóca. Na, ebből én pért galócát még hírből sem, a sebesek viszont tényleg mese szépek….

Peca. Nagyjából minden nap vízen vagyok lassan egy hónapja. Rövid, délutáni kis keresgélések és szó szerint keresgélések. Ilyen nehezen talán még egy folyó sem adta magát. Legalább fél méterrel több vizet hoz még  hegyekből és még éppen hogy csak találgatom merre kéne keresni őket. Volt már félórám két szakítással és egy kiadós fárasztással, aztán hetek óta még csak kapásig sem jutok ugyan ott. Szákoltam majd negyvenes szajblingot, mások meg még hírből sem hallottak róla. Az egyik kanyarban, tegzesek rajzanak, a másikban meg már a márciusi barnák. Hetek óta keresek, cserélgetek és leghalványabb összefüggést nem sikerült még leszűrnöm…

De így jó. Jó, hogy vannak Maxok meg Dieterek. Meg, hogy esténként a folyó rajzik és benne lehetek.




3 hozzászólás a(z) “Zsebemben a bajor erdő” bejegyzéshez

  1. …és itt foghattam meg életem első legyes pisztángját!
    Köszönöm Zoli!
    Bár már a történetet is ismertem, a díszleteket is, sőt még orromban a völgy illata, libabőrösen olvastam végig. De jó volt újraélni.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.