Micsoda ősz jár mögöttünk. Milyen jó volt benne járni, ajándékait meglátni, elfogadni, hazavinni .Merthogy ajándékokkal tömte zsebét tele kit arra érdemesnek talált. Magával vihette, az avar illatát, a szarvasok bőgését, a patakot átugró riadt őz látványát a színeket miket a kis folyó köré festett.Idén nagyon közel engedett magához, én pedig bújtam, faltam mindent mit látni engedett magából, és próbáltam minél többet magamba szívni, miket majd télestéken egy pohár bor mellett a légykötő asztalnál újra élhetek.

Már egészen mélyre kerültek emlékeim arról a kis patakról, hol megismerkedtem a műlegyezéssel, jó nagy kört futottam azóta szebbnél szebb folyókon, majd idén ősszel ismét úgy hozta az élet, hogy patak járó lettem.

Az patak pecát, még a kristálytiszta, agyonhorgászott, pisztrángos vizek horgászatától is nehezebbnek tartom, főleg, ha azzal bonyolítja az ember, hogy nem hajlandó elengedni a tenkarabot nyelét. A peca magasiskolája ilyen érintetlen közegben közel jutni a halakhoz és megfogni őket.

Teljesen más gondolkozás kell ezekhez a kis folyócskákhoz. Egészen más megoldandókkal kerül szembe ki patak pecára adja fejét.

És hogy milyen messze is járok én ezektől a finomságoktól az idei ősz és a Gyöngyös patak ébresztett rá. Arra pedig Merényi Kocka, hogy mennyire másképpen gondolkozik két patak pecás. Mennyire más az elképzelés, hogy vízből vagy partról, lentről vagy fentről, vagy éppen, hogy a felkevert törmelékkel riasztjuk e őket, vagy asztalt terítünk nekik…

Varázslatos helyeken vezet a patakpecás útja. Sokszor még nyitott szemmel járó sem veszi észre, csak mikor lábát vízbe lógatva kiül partjára. Mikor megszűnik a léptek alatt sercegő sóder hangja, elülnek a hullámok, akkor nyílik csak meg igazán a kis patak. Megláthatjuk akit odáig csak hallottunk,  szedni fog ahol csak sejtettük, de üresen átgázoltunk, hamar rájövünk kik miatt is emelkedik aznap az óvatos domolykó a felszínre. És azt hiszem ez is lenne a megoldás a patakhorgászatban. Minél közelebb kerülni ehhez a roppant törékeny egészhez. Utána a többi már csak szakmunka. Amíg ezt nem érti az óvatlan, hiába a csiricsáré felszerelés, dobótudomány, ha rejtve marad szemei előtt ez világ. Minél többet gyakoroljuk, hogy részévé váljunk, annál többet enged majd láttatni magából, és rájövünk, egy mogyoró vessző pont elég is lehet, ha jót akarunk horgászni…

Utánozhatatlan, lelassult, meditatív  atmoszférát teremt az erdőben kanyargó patak. Szerettem órákig bámulni a Duna öreg hátát, bolyongani kisebb folyókon, de idén ősszel rájöttem ez az én világom. Már már azon veszem észre magam, hogy gyermeki kalandozást élek újra partján.

Micsoda egy ősz volt. Még most is libabőrös leszek ha vissza gondolok. Milyen észrevétlenül váltották a világos kérészeket az egyre sötétebb és kisebb társai, hogy ürültek ki a nyári domis helyek hajnalról hajnalra, hogy újból és újból rájuk kelljen találni és hogy vártam nap mint nap, hogy legalább egy órácskát közöttük lehessek.

Nem a nagyhalas képek gyűjtéséről szóltak ezek a barangolások. Sokkal mélyebb dolgok várják ott a magunk fajtákat.

És hogy mit várok jobban, a pisztráng nász utáni első pecánál? Hogy a fiammal kézen fogva lépjek a patakba a tavaszi ébredés kellős közepén, hogy együtt barangoljunk, és tanuljunk tovább ebben a varázslatos világban…