Nem bírom. Lassan hét és még mindig elviselhetetlen. Dél óta a második felhőtorony dühöng el mellettem, érzem az eső illatát, látom és hallom az égi drámát és mintha én ott se lennék húz mellettem. Ülök az árnyékban, ver a víz. Hideg vizes láblógatás enyhít, de ehhez sincs kedvem. Összepakolok, nem villanyoz a délután két, arasznyi pettyes kapása. Átverekszem magam az erdőn és vissza sétálok az útszéli fogadóba. Árnyékos terasz egyik borostyánnal benőtt zugában letelepszek. Óriás gyöngyöző csapolt úgy csúszik le torkomon, hogy a pincér nem ér vissza az ajtóig, már intek is, hogy jöhet a következő. Vele már óvatosabban. Nem bánom, hogy nem pecázok, itt most jobb. Elmúlt nyolc. Most kéne újra kezdenem. Nem fogom. Bőrös malacsült a ház ajánlata. Rápróbálok. Két visszafogott szelet omlós sült, ropogósra sült bőr karéjjal a maga kb 40 dekájával és öklömnyi krumpli gombócával pontot is tesz az ügy végére. Aludnom kell. Folyópart, vagy kocsi? Mindkettő macera. Kérek egy szobát. Ha már nem olcsó, legalább tetőtéri és minimum  három fokkal melegebb van bent mint kint. Tíz elmúlt, szobám is visszahűlt vagy 29 fokra és a kiadós vacsora se talált nyugalmat gyomromban.  Egyig izzasztó forgolódás majd utálatos zúgással tudatja egy vérszívó, hogy megtaláltalak. Nincs kedvem viaskodni. Vidd amit akarsz és hagyj aludni. Elcsendesedik. Végre engem is elnyom az álom.

Szürkeség szűrődik át a redőny lyukain. Hajnal van. Előtúrom órám, mindjárt kilenc. Mi van? Kipattanok, feltépem a redőnyt és tényleg szürke. Szakad az eső. Hűvös és friss eső illat tódul szobámba. Egyetlen szó nem esett róla, hogy esni fog ma, pedig nagy időjárás figyelő vagyok. Kettő perc alatt hagyom el szobám. A reggeli komótos, de a kávé már a teraszon. Tizenhetet mutat a hőmérő. A tegnapihoz képest pont hússzal kevesebb. Szakad. Az az igazi besimult, szélcsendes, hideg eső. Hm. Mi legyen? Vagyis azt tudom, csak hogy? Front peca lesz a javából. Ami biztos esőkabát, pulóver és gázló. Megvan. Aztán tenkara, meg egy doboz nimfa. Megvan. Még egy tizenkettes tipet és indulás.  Egy biztos, a folyó ma csak az enyém. Szakad, én meg örülök. Lehűlt, párás, friss. Hetek óta vágytam egy ilyen délelőttre, az meg, hogy épp pecával tölthetem… Ott kezdek ahol tegnap befejeztem. Ismeretlen terep egész napra. Kicsit áradt, kicsit zavarosodott. Nagyok a remények. Hosszú szakasz van még előttem, nem pecázok meg minden lehetőséget, inkább haladósabbra tervezek. Nagy sziklák, mélységek, zúgók mellett állok csak meg. Van belőlük is elég. Csuda folyó ez a Leitzach.   Most tényleg egyedül. Van időm magamra. Nem repked semmi, sőt a halak sem zavarnak. Csak esik csendesen és más semmi. Teljesen elveszek a völgy csendjében.  Lassan rájövök, hogy a halak is élvezik ma a magányt. Nem vágynak társaságomra. Nem trükközök, nem akarok minden áron rájönni hogyan is kéne megfogni őket. Semmivel se kevesebb így. Majd a faroncs alól egy sebes ifjonc mégis megszán. Így azért mégis jobb.   Délutánba nyúlik a nap, gyönyörű medencéhez érek. Nem erőltetem tovább, csak ücsörgök és csodálom. Jól esik itt lenni. A tegnapi malacsült jár az eszembe. Megéheztem, indulni kéne…