-Múlthéten már fogtuk a pért a Salzach városi szakaszán. Zárta rövidre napijegy dilemmám a horgászboltos fia, mielőtt kitöltötte.Ennyi útravalóval érkezek a partra szombat reggel. Kicsit nézelődök a hídról egy kávéval beöltözés előtt, aztán leverekszem magam a híd lábához. Óriás folyó a megszokottakhoz képest. Kötök valamit, úsztatom ahogy gondolom, de lassan eltelik a délelőtt bármi érdeklődés nélkül. Kicsit lejjebb is próbálkozik valaki. Összekapom magam, átsétálok hozzá, hátha megtudok valamit. Üdvözlöm, illedelmesen megkérdezem, hogy feltarthatom egy pillanatra. Készséges, kedves kisöreg, és ahogy gondoltam, helyi, rendszeres pecás. A hír igaz, már eszik a pér, de ma nem. Ha eszik sok van és nagyok, ha nem, hát nem. Se kicsik se nagyok. -Ez nem kívánság műsor. Zárja le és tovább indul.Finom pecája volt szerelve, egy tizenkettes forma, csinos, olyan “bárhol fel lehet kötni pisztrángra” forma léggyel. Átfagytam a szembe szélben, kiülök ebédelni a sóder zátonyra. Kaja közben szedést látok, néhány méterre a parttól, alig harmincas vízben. Aztán még egyet, és még egyet. Pont ott szedegetnek, ahol az öreg sétálgatott a vízben. A lakoma után feljebb sétálok és elkezdem legyem eregetni lefelé. Majdnem leérek a zátony végéig, majd kapok egy ütést. Legalább öt legyet próbáltam végig, valami mással lesz a baj. Visszaülök, lepakolok, felrakom a kotyogóst. Amíg lefő a kávém, beguggolok a vízbe és próbálom kitalálni mit szedhetnek. Rajzás semmi, leszámítva néhány, alig milliméteres apróságot. Na, ha ma ezt kívánják, hát hal nélkül maradok. Még egy húszas horogra kötött apró száraz is négyszer akkora mint amik itt repdesnek. Borítok néhány követ magam körül, és azonnal belém hasít a most megvagytok érzés. Minden kövön tucatnyi néhány milliméteres lárva menekül fejvesztve a napfény elől, a kövek árnyékosabb oldalára.

Kérész lárvák. Méghozzá nagyon gazdagon terítve. Szinte szégyellem amit idáig műveltem pérezés gyanánt a “tuti” pisztrángos legyeimmel.Vissza ülök kávém mellé, másfél méter tizenkettest kötök a tíz méter vékonyodó alá és előtúrom a legkisebb nimfát ami nálam van.

Egy tizennyolcas forma fácán farok apróságra találok mindenféle súlyozás nélkül. Gondolom, ha szednek, de mégsem repül semmi, csak sodródnia kell ott valaminek a két világ találkozásánál. Fogalmam sincs mióta hurcolhatom magammal, sosem horgászok ennyire pici legyekkel, talán most értelmet nyer miért is volt odatűzve oly régóta.Visszasétálok a zátony tetejére, térig gázolok a szedések vonalába, merőlegesen befelé dobok, majd kisodortatom magam elé legyem. Az első dobásba koppintás. Meg vagytok. Második dobásba elcsípem idei első pérem.

Igen aprócska, viszont szépséges, egészséges kis hal. És bizony rég örültem ennyire ilyen kis halnak. Aztán így tovább. Dobok, sodortatok, fárasztok. Igazi jó peca. De milyen is az ember? Hol lehetnek az igazán nagyok? Valamit mégiscsak rosszul csinálok és itt tényleg csak ovisokat nyüstölöm. Ilyen gondolatok közt, igazi velős belehúzást kapok és feldobja magát előttem minden eddig  megfogott dédmamája, olyan jelzés értékűen, hogy “Elég lesz már a kicsik piszkálásából, próbálkozz inkább velem….”Majd egyik szaltó követi a másikat, mígnem a  pici, szakáll nélküli horog kipattan szájából. Remeg kezem lábam, a hatalmas fekete hátú, lila hasú látványától. Micsoda peca. Micsoda halakkal. A sóderzátony aljáig elcsípek még néhányat, de szemlátomást csökken az érdeklődés. Pont elég is volt, kiülök pihenni. Sodrok egy cigit, ízlelgetem az elmúlt óra varázsát, majd legyemre pillantva, felötlik bennem, hogy sokszor tényleg  csak apróságon múlik…