Ennyit sikerült X-elni a fogási naplómba három hét alatt. Merthogy három azaz három hétnyi szabadságon vagyok túl és bizony mind a három hete gyorsabban telt mint ahogy én azt gondoltam. És, hogy mire volt elég 14 horgászattal töltött hajnal? Hát pont ennyi bejegyzésre ami az elmúlt hónapban történt…Már az első csuda reggel a tutiba voltunk Székely barátommal. Hova máshova, ha nem a szabadstrandunkra. Minden szép, minden jó, minden a helyén, távdobó bajnokok a botok mögött, mögöttük Zsiga a szelíd kabala gólya némi potyareggeli reményében, mi meg őket kerülgetjük néha térdig vízben, majd ismét a parton és feltett szándékkal, hogy a nagy dolgok megvitatása közt meginvitálunk ebédre egy darabos balint akire már nem kicsit voltunk kiéhezve mindketten. Aztán méretes balin (bár lehet csak az eltelt hosszú idő távlatában nőtte magát méretessé) küsz hajkurászása zökkent ki minket a bizonyos nagy dolgokból. Felénk úszik. Zsinór lefejt, lengetek, pontosan landol, ó mily könnyed préda, ráfordul, BAMM-BAMM kétszer mellé…. és ennyi. Azaz semmi.És ez a semmi bizony útitársként ült a vállamon lábat lógatva minden egyes nagy reményű hajnali X-elés alkalmával, kísért erdőn, gáton, derékig a párás Dunában.  De a semmi is kevés volt, hogy kedvem szegje. Ébredtem és indultam. Együtt ücsörögtünk már sötétben a kőgát spiccén lábam elé fejtett zsinórral, megázott léggyel és vártam. Vártam, hogy dobhassak. Hogy végre raboljon és dobhassak. Bizony, néha megfeledkeztem róla, hogy a semmi velem ébredt. Majd mikor átbukott a fák felett a nap első szúrós sugara haza indultam. Egyedül. Ő még maradt talán, hogy odakuporodjon az utánam érkező nagyreményű X-elő mellé is.Nem csüggedtem, keltünk és indultunk. Jártuk a hajnalt. Már szinte élveztük egymás társaságát. Gyűltek az X-ek és az élmények, mert hal nélkül is élmény ez.Aztán még  az otthon ébredők előtt haza. Az újabb csoda. Csendben vissza és Velük újra ébredni. Így kezdődtek ezek a reggelek, majd dolog volt bővebben mint horgászattal folytatni, bővült a család egy Macival is, az elárvult hat éves kaukázusival, ahol a kennel építés izzasztó munkája eltörpült a pulinkkal való összeszoktatás mellett. Így telt hát az az elmúlt hónap bejegyzés nélkül a legfőbb okot viszont fiam adta aki szempillantás alatt vált az apróságból kis legénnyé és, ha minden napom minden percét Vele is tudnám tölteném azt is kevesellné…

Utolsó hajnal, utolsó X-eléséhez érkeztem. Nem is volt már az annyira hajnal. Csak a hídhoz szaladtam le néhányat dobni. Egyedül voltam. Nem érkeztek ma lelkes “süllőzők” sem akik mostanság a sóderen ívó márnákat módszeresen akasztgatták woblerjeikkel. Mindent szabályosan csinálnak, nincs mit tenni. Pergetnek és állítólag szájba akadnak. Persze. Hatból egy. Száj környéke. Meg úgy is elengedik. Csak szórakozás képen. Éppen csak ívnak. Egész évben csak akkor jut eszükbe ott süllőzni mikor a bajszosok ívnak. Most Ők se zavartak. Se engem, se a márnákat. Kicsit figyelgettem reggelbenyúló nászukat, aztán lejjebb sétáltam, hogy észre se vegyenek. Vízre hajló fűz fölött álltam be. Dobás kicsit macerás, de sikerült ráfolyásán végigtáncoltatnom hatos gurglerem. Egyszer, aztán még vagy ötször. Na, igen. Mit is vártam. Következő dobás kicsit messzebb szállt, nagyobb ívben, messzebb karistol legyem. A fűz mögötti langóból valami megindul. Igazi cuppantással tünteti el legyem a felszínről. Görbül, kerreg, fröcsög, majd nyakon csípem. Egy igazi fárasztás, minden klasszikus elemével. De jó volt. Jobban örülök neki minthogy együtt reggelizzünk. Mehet.Nekem is mennem kell. Öltözködés közben két kolléga teker kifelé a középső kőről. Üdvözlés és rutinszerű ” Mi sikerült? “-emre szinte egyszerre, egykedvűen bökték oda: -Semmi.Elmosolyodok magamban. Talán megunt engem. Talán túl kitartó voltam, vagy egyszerűen csak a késő indulás miatt nem volt kedve ma rám várni és csapódott mások mellé. Egy biztos, ma nem tartott velem a semmi….És nem is hiányzott.